Mutasd, hogyan vezetsz, megmondom, hogy vagy

Jó, megmondani azért nem fogom. A vezetési stílusod nem egy pszichológiai diagnózis. De jó eséllyel többet árul el a pillanatnyi belső állapotodról és az alapvető működésedről, mint elsőre gondolnád.

Létezik egy meglepően egyszerű önismereti teszt. Nem kell hozzá kérdőívet kitölteni, nem kell terapeutához bejelentkezni, de még meditálni sem.

Csak ülj be egyedül az autóba, és menj át a városon egy átlagos hétköznap reggel. Aztán figyelj befelé.

Mennyi idő telik el az első szitkozódásig? Hány embert minősítesz húsz perc alatt? Hányszor szalad ki a szádon:

• "Mit szerencsétlenkedik ez itt?"

• "Menjél már, zöld a lámpa!"

• "Hol adnak ezeknek jogosítványt?"

És persze a klasszikus: "Ma reggel az összes hülye egyszerre szabadult ki az útra?"

Ha ez csak néha fordul elő, az égvilágon semmi baj sincs. Mindannyiunknak vannak olyan napjai, amikor már a harmadik piros lámpánál úgy érezzük, a közlekedésirányítás személyes hadjáratot folytat ellenünk.

De ha szinte minden egyes reggel úgy lépsz be az irodába, mintha épp most küzdötted volna át magad egy szárazföldi ütközeten, érdemes megállni egy pillanatra. Biztos, hogy mindig a többiekben van a hiba?

A tudomány szerint sem légből kapott az ötlet

Mielőtt bárki azt hinné, hogy ez valami olcsó ezoterikus közhely, érdemes ránézni a kutatásokra.

Egy 148 korábbi tanulmányt elemző szisztematikus áttekintés [1] rámutatott: az önszabályozási nehézségek pozitívan, míg a pszichológiai jóllét és az érzelmi intelligencia negatívan függtek össze az agresszív vezetéssel. A düh és az agresszív, kockázatosabb vezetés kapcsolatát egy 51 tanulmányt összegző metaanalízis [2] is alátámasztja.

Más vizsgálatok arra jutottak, hogy a düh nem áll meg a szóbeli bosszankodásnál: a dühösebb állapot több vizsgálatban magasabb sebességgel, erőteljesebb gyorsításokkal és kockázatosabb vezetéssel járt együtt - egy szimulátoros kutatásban [3] ez a hatás a kiváltó esemény után még mintegy 2 kilométeren át megmaradt.

Nem arról van szó, hogy ha kedden rádudáltál valakire, akkor alkalmatlan vagy a vezetésre. De az kétségtelen, hogy a vezetési stílusunk érdekes tükre lehet annak, hogyan bánunk a hétköznapi frusztrációval.

A harcos sofőr és a Buddha-sofőr

Képzeljünk el egy tipikus helyzetet: valaki hirtelen bevág elénk a belső sávba.

A harcos sofőr agya azonnal forgatókönyvet ír:

"Ez kifejezetten velem szúrt ki! Mit képzel ez magáról?"

Megszületik a komplett élettörténet és a minősítés is: az illető biztosan gátlástalan, tiszteletlen, és valószínűleg az élet más területein is átgázol másokon. Mindezt egy hárommásodperces jelenetből szűrjük le, másfél-két tonna fém és két szélvédő mögül.

A Buddha-sofőr pontosan ugyanazt a fizikai valóságot látja:

Sávot váltott előttem. Rálépek a fékre. Nem történt baj, megyünk tovább.

Nem azért reagál így, mert mamlasz, vagy mert nem látja, ha a másik figyelmetlen volt. Hanem azért, mert nem csinál személyes ügyet egy hétköznapi közlekedési eseményből.

Ha te nyugodtabban vezetsz, furcsa módon a világ is nyugodtabbnak tűnik. Ebben nincs semmi misztikus: egyszerűen kevesebb konfliktust hozol létre. Nem mész rá másokra, nem versenyzel minden méterért, könnyebben beengedsz valakit, és kisebb eséllyel kényszerítesz másokat reakcióra. Jó esetben a legtöbb közlekedő észre sem veszi, hogy ott voltál.

Lehet, hogy a nyugodt sofőr egyik legfőbb ismertetőjele éppen az, hogy kevés ember emlékszik rá az út végén.

Amikor viszont a volán mögött "megleckéztetünk" valakit, már rég nem a forgalmat irányítjuk. Az egónkat próbáljuk védelmezni - csak épp kéttonnás gépekkel tesszük.

"Bevágott az én sávomba"

Gyakran hallani ezt a mondatot: "Bevágott elém az én sávomba!"

De ha jobban belegondolunk: mikortól lett az a sáv a miénk?

Érdemes megfigyelni, milyen természetességgel használunk birtokos szerkezeteket vezetés közben: az én sávom, az én helyem, engem tart fel, elém jött. Mintha az aszfaltcsík arra a pár percre a magántulajdonunkká válna.

Sokan meg vagyunk győződve róla, hogy az átlagnál jobban vezetünk [4]. Gyorsabban reagálunk, jobban átlátjuk a helyzetet, pontosan tudjuk, mikor kellene indulni a zöldnél, és hogyan illene besorolni. A többiek pedig mintha folyamatosan vizsgáznának előttünk - és meglepően sokan megbuknak.

De álljunk meg egy pillanatra: vajon ez a működési minta eltűnik, amikor leparkolunk a cég előtt?

Könnyen lehet, hogy nem. Ugyanez a reflex az irodában is bekapcsolhat:

• A kolléga túl lassú.

• Az alvállalkozó nem érti elsőre.

• Az ügyfél teljesíthetetlent kér.

• A vezetői csapat többi tagja rossz irányba megy.

A különbség mindössze annyi, hogy a tárgyalóteremben finomabban fogalmazunk, mint a csúcsforgalomban. És könnyen lehet, hogy ugyanaz a reflex dolgozik mögötte: nehezen viseljük, ha a dolgok nem úgy történnek, ahogy szerintünk kellene.

Tény vagy történet?

A vezetői önismeret egyik legpraktikusabb eszköze, ha megtanuljuk szétválasztani a valóságot a saját narratívánktól.