De ki dicséri meg a vállalkozót?

Nemrég azon kaptam magam, hogy egy kicsit irigykedem a portás bácsira. Nem a munkájára, hanem arra, hogy valószínűleg egyetlen hónap alatt többször hallja azt, hogy "Köszönöm", "Sokat segített", vagy "De jó, hogy itt van", mint egy vállalkozó tíz év alatt azt, hogy "Nagyszerűen vezeted ezt a céget". És mielőtt félreértés lenne: ezzel semmi baj nincs, a portás bácsi ugyanúgy megérdemli az elismerést, mint bárki más. Csak egyszer elgondolkodtam rajta: minket valójában ki dicsér meg?

Pedig visszajelzést kapunk bőven. Az ügyfelek értékelnek minket: öt csillag, négy csillag, Google-vélemény, ajánlás, reklamáció. De amikor egy ügyfél azt írja, hogy fantasztikus volt a szolgáltatás, az elsősorban arról mond valamit, hogy milyen szolgáltatást kapott - nem feltétlenül arról, hogy jól vezeted-e a vállalkozásodat. Kaphatunk szakmai díjakat is, lehetünk az év vállalkozása, az év webshopja vagy az év szolgáltatója. A NAV még azt is megmondhatja rólunk, hogy "megbízható adózók" vagyunk, ami ráadásul nem egyszerűen azt jelenti, hogy nincs köztartozásunk, hanem egy több évre visszamenő, komoly minősítés. Ez mind jó, csak egyik sem ugyanaz a mondat: "Figyelj, szerintem te ezt a céget jól vezeted."

De kitől is kaphatnánk ilyen visszajelzést? Az alkalmazottainktól? Talán. De azért képzeljük el a helyzetet: "Főnök, szeretném elmondani, hogy szerintem egészen kiváló cégvezető vagy." Még akkor is van benne némi furcsa mellékíz, ha egyébként teljesen őszintén gondolja. Ráadásul egy munkatárs általában a vállalkozásnak csak egy részét látja. Nem feltétlenül tudja, milyen pénzügyi döntéseket kellett meghozni azért, hogy egyáltalán legyen mit vezetni, nem látja az összes rossz döntést, amit még időben sikerült kijavítani, és nem tudja, melyik vasárnap este számoltad újra negyedszer, hogyan jön ki a következő hónap. Nem is kell tudnia.

A házastárs? Ő sokszor inkább azt látja, hogy már megint a telefont nézed vacsora közben. Látja, amikor feszült vagy, amikor nem alszol - látja a vállalkozás árát. De nem biztos, hogy szakmailag meg tudja ítélni, hogy az a döntés, amin három hete őrlődsz, zseniális volt-e vagy teljes őrültség. A barátaink? Ha nem vállalkozók, lehet, hogy egyszerűen nincs mihez kötniük azt a felelősséget, amit egy cég vezetése jelent. Ha pedig vállalkozók… na, ott kezd érdekes lenni a dolog.

A vállalkozói magányról általában akkor beszélünk, amikor nehéz döntésekről van szó: kit rúgjunk ki, fel merjük-e venni ezt a hitelt, bezárjuk-e ezt az üzletágat, bírjuk-e még fél évig, vagy egyáltalán ki tudom-e ezt mondani valakinek? De szerintem van ennek egy kevésbé látványos oldala is. Nemcsak a nehéz döntéseink maradnak sokszor velünk, hanem a sikereink is meglepően csendesek tudnak maradni.

Ha mindenki megkapja a fizetését, az természetes. Ha időben kifizetjük a beszállítókat, az természetes. Ha az ügyfél megkapja, amit ígértünk, az természetes. Ha tíz éve működik a cég, egy idő után az is természetesnek tűnik. Pedig közben ott van az a száz meg száz döntés, ami soha nem kerül ki a LinkedInre: a veszteséges hónap, amit kibírtál; a hiba, amit még időben elkaptál; a beruházás, amitől három hónapig fájt a gyomrod; a vasárnap este, amikor negyedszer számoltad újra a cash-flow-t; vagy az a pillanat, amikor fogalmad sem volt, hogy jó döntést hozol-e, de valakinek döntenie kellett.

Egy nemrég megjelent integratív szakirodalmi áttekintés 163 tanulmányt vizsgált végig a vállalkozói, vezetői és munkahelyi magány témájában. A kép nem egyszerű, de egy dolog jól látszik: a vállalkozói lét sajátosságai miatt a magány nagyon is valós része lehet ennek a szerepnek, és összefügghet az egészséggel és a teljesítménnyel is. Vagyis lehet, hogy nem csak mi érezzük néha furcsának ezt a helyzetet.

A siker ráadásul furcsa dolog. Ha nem sikerül valami, arra általában hamar akad magyarázat: "Mondtam, hogy nem fog működni", "Túl nagyot vállalt", "Elrontotta". Ha viszont sikerül, arra: "Jókor volt jó helyen", "Szerencséje volt", "Neki könnyű", "Biztos voltak kapcsolatai". Természetesen sokszor valóban van szerencsénk, kapunk segítséget, jókor találkozunk valakivel, vagy elkapunk egy jó piaci hullámot. Aki vállalkozóként azt állítja, hogy kizárólag saját zsenialitásának köszönhet mindent, annak valószínűleg más problémája is van. De van egy érdekes aránytalanság: a siker eredménye látványos, a hozzá vezető munka általában nem az. Aztán ha egyszer nagyot buksz, hirtelen minden sokkal érdekesebb lesz. Nem kell ebből azt a következtetést levonni, hogy mindenki irigy a sikeres vállalkozóra, de talán azt igen, hogy a siker önmagában még nem jelent elismerést.

És talán itt válik igazán érthetővé, miért tudnak sokat adni a jó üzleti közösségek. Nem feltétlenül azért, mert ott szerezzük a következő ügyfelünket, és nem azért, mert valaki átad három névjegyet. Hanem azért, mert végre olyan emberek ülhetnek velünk szemben, akiknek nem kell húsz percig elmagyarázni, miért nem aludtunk az éjjel. Akik tudják, milyen érzés úgy fizetést utalni húsz embernek, hogy előtte neked kellett kitalálnod, honnan legyen rá pénz. Akik értik, hogy egy jól sikerült év mögött nem feltétlenül egy zseniális ötlet áll, hanem tíz évnyi következetes munka. És akiknek a szájából egészen mást jelent az a mondat: "Ezt most jól csináltad."

Egy, a British Journal of Management-ben megjelent kutatás 335 indiai vállalkozót vizsgált, és azt találta, hogy az üzleti hálózatok használata összefüggött a nagyobb önhatékonysággal és rezilienciával, ezek pedig a jobb szubjektív jólléthez kapcsolódtak. Persze egy üzleti közösség önmagában még nem old meg semmit. Lehet felszínes, lehet puszta névjegykártya-csere, vagy egy újabb terem, ahol mindenki elmondja, milyen fantasztikusan megy neki. De ha jó emberek kerülnek össze, akkor ennél sokkal több is lehet: tükör. Nem azért, hogy állandóan megdicsérjük egymást - sőt. Egy valódi vállalkozótárs néha pont azt mondja: "Szerintem ezt nagyon benézted." De éppen ezért van súlya annak is, amikor azt mondja: "Figyelj. Ezt viszont nagyon jól megcsináltad."

Nem kell nekünk tapsrend, és minket sem kell sajnálni. Mi választottuk ezt az utat a szabadságával, a pénzzel - ha sikerül -, és a teljes felelősséggel együtt is. De attól még emberek vagyunk. És talán a vállalkozói magány egyik legfurcsább része éppen az, hogy miközben nekünk kell visszajelzést adnunk másoknak, mi magunk nagyon kevés hiteles visszajelzést kapunk arról, hogyan csináljuk azt, amit egész nap csinálunk.

Lehet, hogy a vállalkozónak nem több dicséretre van szüksége, hanem néhány emberre maga körül, aki érti, mit jelent vállalkozást vezetni. Aki szól, amikor hülyeséget csinál, aki ott van, amikor baj van, és aki néha azt is észreveszi, amikor valamit jól csinált.

Mert időnként talán nekünk is szükségünk van rá, hogy valaki a szemünkbe mondja: "Figyelj. Ezt most kurva jól megcsináltad."